blanka (élt öt napot)

…hajnal volt mikor  megjött az esemes, … a bátyám küldte, (rossz a szó ami, követkeni fog, de igaz) már vártuk – számítottunk rá :
“elment az angyalkánk.”.

angyal jött közénk… (nem hazudott az az átok elektromos levél “ebben” sem, “abban” sem)   igen egy angyal jött közénk, de alig hogy ide ért (…volt-nincs)   már  szállt is tovább.
halkan rebbent el, falatnyi  szárnyaival  zajt  is alig  csapva…
 …szűkmarkúan mérte a nekünk szánt az idejét:  csonka hetet,  kevesebb mint hat napot hagyott  itt magából…

mióta világ a világ, ha isten angyalát küldi el közénk, az mindig üzenetet hordozója. jó vagy rossz híré,  figyelmeztetésé, tanításé…hogy értjük vagy nem, az már a mi okosságunk vagy ostobaságunk.
de mi volt itt és most az üzenet? a több hónapnyi aggodalmas mégis boldog várakozás? a születés?  a két napos öröm?  vagy a derült égből jött villámcsapás: az orvosi vélemény,  hogy  „esélytelen” erre a világra? … vagy az üzenet  tán adott helyzet feloldhatatlannak tűnő értelmetlensége, mely szerint  az anyai testben  létrejött  egy kicsiny, csaknem tökéletes  emberi lény . felépült egy  szerkezet  amelynek  a szíve,  (a  “motor”  amely  hitünk szerinti lelkünk kijelölt lakhelye itt a fizikai létben), a gének és egy azokat befolyásoló egyetemes akarat  (vagy tán annak hibája?) által csak a magzati lét időtartamára lett programozva?
…ha  magamfajta ingatag  „kocahívő” embert ér az ilyen hír, (írtam már talán  egyszer) az ilyenkor rohanna vissza  istenéhez, mint vagánykodó szülőktől elrugaszkodott  kölyök  anyja szoknyája mellé, ha az első útszéli kóbor kutya rámordul. vissza a  forráshoz, találkozási helyet,   „kontakt pontot”  kutatva  rögvest a “ jajistenhez”, templomhoz, paphoz,valláshoz…
…nekem,  a városban rekedt paraszt-félpogánynak  is van ilyen szent helyem.  az én “énistenemmel” való találkozásaim helyszíne az   ezer éve,  ezerszer áldott és ezerszer meggyalázott szent folyónk, a  duna.
hozzá, az ő lépcsőire  indultam most is, mint már sokszor.  előtte valami könyvet kerestem még, mert hiába a magam választotta szentélyem,  kifordított gumicella szerű rugalmas biztonsága,  azon belül meg kell még kapaszkodnom mindig valamiben. imádságban  magam celebrálta,  botcsinálta rituáléban,  versben,  néhány mondatban, néha  egy közhelyben …  vágytam most is  pár  okos de akár buta  jól hangzó homályos gondolatra,  azok szavai alá-mögé megbújni,  mint  annak idején gyerekként,  ha haragba lettem a világgal  és száműztem magam a rongyos ruhákkal teli kétágú festő létra alá, hátul, házunk lomkamrájában.
 párszor végig böngésztem szememmel  a könyvespolcokat arra alkalmas elbújós verset kutatva.  jól esett volna most nagyon a szomorú szavú reményik , de már   valamikor valakinek    elajándékoztam.
…hamvas egyik könyvén  akadt meg a szemem.
már vagy húsz éve is vándorol ide-oda a könyvespolcomon…csak tolom ide-oda, egyben eltolva magam előtt az elolvasását , „majd egyszer…” .
nem is értem miért féltem belevágni? tán hogy  valami olyat találok meg benne amire éretlen vagyok még, vagy olyat látok meg általa, amit (még)  nem akarok látni. (annak akitől ajándékba kaptam, hogy ne sértsem,  “persze” azt hazudtam, hogy  “már megvolt” “… olvasom”, „rajta vagyok”…)
…hiszem, hogy ami gondolat el kell, hogy jusson egy emberhez az el fog jutni , meg  fogja azt találni, ha akarja ha nem… akkor és ott amikor és ahol kell, kellő helyen, és kellő időben.
és ez így van.
…volt mikor egy antikváriumba betévedve,  találomra felcsaptam egy könyvet…és rögtön találtam egy mondatot ami akkor és ott nekem volt beleírva…mivel  akkor nem volt nálam elegendő pénz , másnap visszamentem megvettem …de hiába  forgattam otthon vagy két napig  is tán, más hozzám szólót nem találtam benne. de az az egy mondata,  az nekem volt címezve…tudhattam volna másból okulva:  “nem kell egy egész kocsmát megvenni ,hogy szomjúságunk okán egy korty hideg sörhöz jussunk.”

több mint fél évszázad van már a hátam mögött  olvastam, hallottam, láttam, tapasztaltam már életről – halálról, ezt is azt is….gondolkodtam is az ötven egynéhány év alatt a kettőről több mint eleget.
 de nincsen az erre fordított időmnek,  akár csak a magam számára megnyugtató  részeredménye sem….ahol most tartok, az én kétes értékű  ” szellemi szintemről” nézve, úgy gondolom földi létünk lényege hogy megszülessünk,  megszületve fénytermészetünk apránként feladva  beleszédüljünk az életnek nevezett keserű-édes álomba,  hogy aztán abban  benne(vagy is hát bennünk, magunkban )  a felébredés mesterségét kitanuljuk, ezáltal abból  újra feleszmélhessünk.  megtaláljuk  benne azt, amit én is ti is a mai napig keresünk …azt a bizonyos,  állítólag szemünk elé elrejtett „valamit”,  a magunk “szent grálját”, az egyénünkre szabottat mégis egyetemeset.
valóban így lenne?…
és ha ez így is van? ha   „ez”  az „itteni”  célunk, az újraébredés,  miért születik világra az akinek nem adatik meg, nem hogy   ébredés,  de jószerint  az ébredéshez szükséges  földi  álomba zuhanás lehetősége sem?
csak üzen…jön…várjuk… aztán megérkezve le sem ül közénk (ahogy illik hogy álmot hagyjon az általa fentről választott  háza népének) … már fordul is ki  , szinte rögtön ahogy átlépte a küszöböt.  nem hagyva mást csak beteljesületlen várakozás  ürességét és az “itt sem volt”  hiánya facsarta  könnyeket.
látom…sokat kell még izmosodnia az én hitemnek, hogy a hátán  koloncként  csimpaszkodó értelmem ennek lényegébe egyszer majd valahogy  belelásson. néha úgy érzem, ahogy életem napjait egyre gyorsabban látom peregni,  talán kevés is lesz már  rá  ez az „énidőm”.
de azért (is) próbálkozom.  ahogy  olvasom, kettőnk hamvas és a magam belső könyvét lassan össze áll bennem valami nagyon nagyon homályos kép féleség:
…talán ez a röpke  „rögtönvége” utazás egy, a halhatatlan zarándok útját járó lélek történetében  maga a  vágyott végjáték, a küzdelmek vége, mintegy azok  megkoronázása, jutalomjáték a mindenekfelett való  istentől., végső,  innen tőlünk kintről nézve pár percnyi fájdalmas  ráadás ami azonban maga a  nagy lehetőség.  a szabadulás kapuja, aminek jelentőségét mi a világnak erről a fertályáról még nem igazán tudjuk  meglátni.  talán azért is nem,  mert  a teljes  történet azt megelőző nagyobbik részének mi nem lehettünk tanúi.
rossz hasonlattal  ez az egészet a golfjátszmával tudnám összevetni,    amelyre csak későn,  a közvetítés vége felé kapcsolódtunk be a sportcsatornán. nem láthattuk az eddig történteket, nem láthattuk a bajnokot  ahogy az korábban  átverekedte magát ( a  csak a nagy pályabíró  megmondhatója hány szakaszos)  emelkedőkkel árkokkal  buktatókkal teli  sáros nehéz terepen.  nem láttuk korábbi bukásait s bravúrjait.   csak azt látjuk,  hogy  ott labdája pár centire a céltól szinte elhibázhatatlanul… oda kell mennie még utoljára  keresztül az egész pályán az előző ütése helyszínétől, egész „odáig” és megcsinálni azt ami még számára hiányzik  a játékszabály megszabta   teljességhez.
 mi van ha hozzá hasonlóan  ez a körünkben  véghezvitt  nyúlfarknyi  táv hiányzott már csak  ennek a mi apró bajnokunknak ?  ez volt az élete:  egy végső lökés  teljességéhez.  azért kellett iderebbennie közénk hogy  ezt  az arasznyi távot ami az ezt meg előző sok-sok csatájából még hiányzott (be)teljesítse  és beléphessen oda, ahová mi is mindannyian tartunk.
itt volt, megtette,… mi meg – az ő becsapott közönsége, sírunk és méltatlankodunk,  fájlaljuk, hogy ő  nem ünnepeltette magát velünk, mint annak a bizonyos sport rendezvénynek  a nyertese. csak  csendesen  ahogy érkezett, most kapott nevének jelentése szerint tisztán de győztesként kiosont  az általunk sokszor szép,  máskor nagyon durva jelzőkkel illetett  e világi versenypályáról.
elment. és   mi,  a végszóra érkezett közönsége,  akik  későn kapcsolódtunk be az ő  nagy csatájába értetlenül fájdalmas csalódottsággal állunk itt …  hogy volt ez? mi volt ez?… és egyáltalán miért?…és mi az hogy (nekünk)nem jutott (belőle) csak ennyi?

igen. ami nekünk szólt az ő történetből  az  csak ennyi volt. be kell érnünk “ittsemvolt”  hiánya fájdalmával és …azzal amit mi  láthattunk –  és ami  a látszat ellenére nem kevés…
 a csoda aminek tanúi lehettünk : a csoda, hogy isten egy kicsinyke angyalt küldött el közénk…
 … és (ahogy az elején is mondtam már) ha isten angyalt küld el közénk  még ha ilyen aprócskát is, annak
itt léte sosem lehet  csak önmagért való, küldetése kell hogy legyen. üzenetet kell, hogy hordozzon: örömhírt, tanítást figyelmeztetést, nekünk „ittenieknek”  …és hogy megértjük vagy nem az már a mi okosságunkon  vagy ostobaságunkon múlik…
 első hallásra ugyanaz történet ami szólt  hozzánk, de kinek-kinek a maga füle  szabta  érzékenység szerinti személyre szabott tartalommal.
 én a magam kódja szerint haladva  most még csak ennyit  tudtam kibetűzni  a saját változatomból …ezt amit most leírtam…

…elszállt egy angyal. hajnalban mikor a kórházban az  álmát őrző,  várt  röptéért virrasztó „választott hívei”  –  mint egykor  a Jézus  kedvenc tanítványai, elfogatása előtt,  abban a bizonyos rossz emlékű kertben – a fáradtságtól elszenderültek.
azt mondja az Írás,  az Úr akkor szomorú volt,  talán a maga szelíd módján  kicsit haragos is, rájuk az elalvókra, kedvesei között a legkedvesebbekre.
 ő,  a mi kis szárnyas zarándokunk,  nem hiszem hogy haragos lett volna. én  úgy képzelem el,  hogy mosolygott mikor elment.
 mosolygott mikor kicsinyke lelke mesebeli táltos csikó módjára átbucskázott a feje búbján,  hogy ezzel kurtára szabott kis életét fényre váltsa…és mosolygott  elröpültében is,  mikor    (tudom nem) utoljára még visszanézett ránk,  az alvókra és itt maradtakra.

 

ps:
 jóbarátom  írt, hallva az esetről, jó indulatú kiváncsisággal kérdezve tőlem  “konkrétabb  részletet”
…a szivkarma hiánya”…
írtam(el?)  a kamra szót  a válaszomban. kezem kacskasága, “valami” vagy tán “Valaki” más cserélte fel ujjaim alatt a  billentyűket? … ez már megint az én talányom, újabb sorozat leckéim egyike.
… hála legyen  érte az  én örök és végtelen türelmű Oktatómnak!